Pillanat

Egészen a mai napig azt gondoltam, hogy az élet egy hosszú folyamat, ezért soha nem éltem a pillanatnak. Mi is a pillanat? És, hogyan lehet egy megfoghatatlan dolognak varázsa? Ezekre a kérdésekre én sem tudom a feleletet, de Te talán kedves Olvasóm megtalálod a választ…

            A nap első sugarai erőszakosan verekedték át magukat a biztonságot nyújtó sötét függöny-falon. Telefonom már a harmadik ébresztő hangot játszotta le. Ez az ára az éjszakázásnak, hiszen máskor az első csörgésre felébredek. Az órám fekete számlapján pirosan izzott a pontos idő: 5:30. A hétfői nap első lépéseként a fürdőszobába vezetne az utam, de Hektor már megint a papucsomon szuszogott. Óvatosan felemeltem nagy fejét, persze egyből kinyíltnak hatalmas szemei és össze-vissza nyálazott. Most már indokolt az azonnali  mosdólátogatás. Azonban kutyám megelőzött, lábam elé tolta kék tálját, melyen nagy fekete betűkkel a neve áll. Fekete, gomb orrával pásztázta a hideg műanyagot, kérte a reggelit.

- Kérlek Hektor, csak tíz percet adj! – mondtam fáradtan.

            A zuhanyból áradó kellemes meleg végre észhez térített. Tudtam, hogy nem hibázhatok, egy nagy céggel tárgyaltunk. Ha sikerül megkötni a szerződést, akkor biztosan felfigyelnek rám és a munkám sem lesz hiábavaló. Viszont ehhez makulátlan külső kell, mivel az alapján ítélnek először. Kezembe vettem tehát borotvámat, hogy megszabaduljak borostámtól. Arcomon egyetlenegy felesleges szőrszál sem volt. Miután elkészültem egy szál törölközőben válogattam a különböző öltönyök között. Melyiket vegyem fel? A szürke azt sugallta, hogy átlagos vagyok. A barna nem volt eléggé ünnepélyes a nagy napomhoz, így hát a fekete mellett döntöttem. Divatos, és egyben elegáns volt. A kedvenc ingemet vettem fel hozzá, egy királykék darabot. A fekete nyakkendő mindenhez megy, tehát ez is megfelelt. Mikor már az ágyon hevert az összes ruha, a kiegészítők közül kezdtem válogatni. Elmaradhatatlan szemüvegemet már reggel feltettem, hiszen nélküle nem látok túl jól. Mi is lenne velem nélküle? Felcsatoltam súlyos Rolexemet, ami kisebb vagyont ért. Úgy éreztem, ez a szerelés tökéletes benyomást fog kelteni az igazgatók, ügyvezetők és egyéb rangos emberek között. Hektor már nyüszítéssel díjazta hosszas nyakkendő-kötésemet.

-   Nem tetszek neked? – viccelődtem vele. – Igen, igazad van. Két pasi nem túl nyerő párosítás. Fél órával később, teli gyomorral már készen álltam az indulásra. Felkaptam bőrkabátom, aktatáskám és bezártam az ajtót…

            Lassú, ruganyos léptekkel szeltem át a zebrát. Elhaladtam a játszótér mellett, mely most kihalt volt. A kis kávézó viszont éppen ellenkezőleg; zsúfolásig tele. Önfeledten mentem le a metrólejáróba. Felszálltam az első érkező járműre, majd a második megállónál le.

A hatalmas felhőkarcoló tényleg az égig ért. Legalábbis mire a lift felért a legfelső emeletre egy fél örökkévalóság telt el. Pulzusom valahol elhagyhattam félúton. Mondanom sem kell, szörnyen izgultam. Belépve az óriási tárgyalóba elsápadtam. Nem éreztem jól magam. Az előadásom ennek ellenére valahogy mégis sikerrel járt. A szerződést aláírták még ott. A fúzió bejelentését pedig a jövő héten akarták nyilvánosságra hozni. Mr. Pénz, az igazgató megrázta a kezem. A továbbiakból már nem sokra emlékszem, csak arra, hogy hazaküldött.

Az utcán sétáltam. Most ráértem, ezért gyalogoltam és spóroltam némi pénzt azzal, hogy nem metróztam. Az ősz már lágy csókot nyomott a fák lombjára, melyek ettől elpirultak, mások az irigyekéstől elsárgultak. Néhány tuja pedig szendén őrizgette zöld színét. Egy vörös levél-csónakot dobált a szél. Óvatosan evezett benne két apró, fekete hangya. A szél megállt és a földre hulltak. Örültek, hogy vége a megrázkódtatásnak és szaladhatnak tovább.

            Éreztem, ahogy görcsbe rándult a testem. Végtagjaim elernyedtek és súlyos zsákként dőltem az aszfaltra. Szemüvegem leesett, csak homályos pontokat láttam. Vörös és sárga foltok tengere közeledett felém. Aztán egyszer csak már nem láttam semmit. Rohanó léptek zaja volt az utolsó valódi emlékem. Állítólag a hallás az utolsó érzék, amit az ember halála előtt elveszít. Nem tudom, hogy ezt ki mondhatta, hiszen a halálból nem szokás csak úgy visszatérni. De ha mégis, akkor sem ez lesz az első, amiről beszámolok…

            Nem hittem a szellemhistóriákban. Máig sem hiszek. Viszont láttam, ahogy elvisznek, aztán egy héttel később eltemetnek. Nem éreztem tragikusnak az elmúlást. Hiszen csak az hal meg, aki igazán élt. Ekkor döbbentem rá, hogy életem utolsó pillanatai voltak csak lényegesek, odafigyeltem a legapróbb dolgokra is. Figyelmem elsiklott minden felett, robotként tengettem napjaimat. A síromon semmi megjelölés, hogy jó barát vagy szerető férj… Csak a szokásos szöveg:

Jack Smith

1975-2011

Élt 36 évet.

           

Nos, egy „élet” után okosabbnak is mondhatná magát az ember… Az életem metróként rohant el mellettem. Láttam, ahogyan az összemosódott színkavalkád elsuhan a sötét alagútba. Kívülálló lettem a társadalomban, de csak értetlenül álltam, miértjét sohasem értettem. Most felfogtam, de már későn… 

Mondd csak, kedves Olvasó, te mit gondolsz; élsz? Ki kell, hogy ábrándítsalak. Senki sem él addig a pillanatig, míg meg nem hal. Átértékelődik a jelen és a múlt, szembesülsz értékeiddel és hibáiddal. Amit jónak élsz meg, más rossznak véli. Az, amit soha nem fogsz tudni eldönteni: kinek van igaza?

Bízom benne, hogy tanultál az én hibáimból és jobbá teszed élted. Remélem, megkapod tőlem ezt az üzenetet, és el is jut koponyád velejének legbelsőbb pontjáig.

U.i.: Kérlek vigyázzatok Hektorra, már biztosan éhes…