Vonalak

Amikor kicsi voltam, nagyapám egy tiszta fehér lapot rakott elém és azt mondta, hogy ez a világ… Elővett egy rakás írószert: tollakat, filceket és ceruzákat. Mind más és más színben pompázott. Eddig ismeretlen világ tárult elém. Bátortalanul kezembe vettem egy narancssárga ceruzát. Óvatosan forgattam ujjaim között, mintha csak egy drága műtárgy volna.

-         Rajzolj valamit. – szólalt meg nagyapám.

Zavarba jöttem, amikor az asztalra néztem és láttam azt a rengeteg eszközt, amit használhatok. Kérdőn néztem fel nagyapámra, de ő csak mosolygott és kiment. Hirtelen nem is tudtam, hogy mit is rajzoljak a papírra. A családot, virágokat, cicákat, kutyákat? A ceruzák élettelenül hevertek előttem és kinyújtottam feléjük a kezem. Majd visszahúztam. Végül csukott szemmel nyúltam feléjük. Egy kéket sikerült megragadnom. Kis bárányfelhőket rajzoltam vele, aztán citromsárgával Napot. Zöldellő rét és barátságos mókusok jelentek meg a lapon. Legalábbis én annak láttam a kusza, színes vonalakat. Mikor elkészültem, rohantam nagyapámhoz és ingujjánál fogva húztam be magam után. Szemügyre vette az alkotásom, halvány mosoly ült ki az arcára, eltette a rajzom, de nem szólt.

            Néhány évvel később, mikor kisiskolás lettem, ugyanezt megcsináltatta velem. Most fekete körvonalakkal határoltam a kiszínezendő részeket. Tengerpartot rajzoltam különböző kagylókkal a parton és halakkal a tengerben. Felismerhetőbbek voltak az alakok, mint a régi művemen, de nagyapa megint csak fogta az alkotásom és eltette. Elgondolkodtam rajta, hogy vajon miért csinálja ezt, hiszen nem vagyok egy művészalkat…

            Amikor gimnazista lettem, újra elém került a fehér papír. Az írószerek bő választékából most a tollakra esett a választásom. Színek kavalkádja táncolt a papíron. Kék, zöld, barna, sárga, piros és ki tudja még mi. Ezek közül sok csak kiegészítette a többi színt. Értetlenül néztem a papírra és letettem a tollat. Mi ez? A papíron mindössze színes vonalakat láttam. Ekkor lépett be nagyapám, kezében előző munkáimmal. Leült mellém és rápillantott a mostani rajzomra. Szeméből semmit sem tudtam kiolvasni, csak vártam, hátha megmagyarázza nekem, miért kellett ezeket csinálnom. De nem válaszolta meg a kérdésimet. Felállt és kiment, az asztalon hagyva a lapokat. Tanulmányozni kezdtem őket, azonban nem láttam rajtuk semmi különöset. Talán a rajzórák javítottak valamennyit a színvonalon… Félbe hajtottam a papírokat és betettem őket a táskámba, majd haza mentem.

            Ma kezem ügyébe akadt a három rajz. Értetlenül néztem őket, most se értettem, hogy mit jelentenek. Az ágyra tettem őket és folytattam a takarítást. Egy régi képet törölgettem, melyen az egész család szerepelt. Tekintetem egy idős, magas férfira siklott. Hirtelen ötlettől vezérelve elővettem egy régi tolltartót, és az ágyra borítottam tartalmát. Ölembe vettem egy papírt és rajzolni kezdtem. Fél órával később készen is voltam. Már megint vonalak… Nem voltam túl kreatív. Összehasonlítottam előző műveimmel az újat. Az utolsó rajzom leginkább a gimnazista korihoz hasonlított. Vonalak és színek. Egyetlen lényeges különbséggel. A mostaniról hiányzott egy domináns szín…

            A papír a világ. Az íróeszközök az emberek. Mindenki maga dönti el, hogy mivel dolgozik, azaz kikkel veszi körül magát. A színek a barátaimat a szeretteimet jelképezik. A ceruza, noha apró nyomokat hagy, kiradírozható. Ám a tollal rajzolt körvonalak kitörölhetetlenek maradnak, mint a jó barátok. Az emlékeink olyanok, mint az egyes rajzaink. Változnak, egy-egy szereplő kicserélődik vagy eltűnik… Ezt akarta mondani vajon a nagyapám? Feltehetőleg igen. Remélem, most büszke rám; akárhol is legyen… 

Pillanat

Egészen a mai napig azt gondoltam, hogy az élet egy hosszú folyamat, ezért soha nem éltem a pillanatnak. Mi is a pillanat? És, hogyan lehet egy megfoghatatlan dolognak varázsa? Ezekre a kérdésekre én sem tudom a feleletet, de Te talán kedves Olvasóm megtalálod a választ…

            A nap első sugarai erőszakosan verekedték át magukat a biztonságot nyújtó sötét függöny-falon. Telefonom már a harmadik ébresztő hangot játszotta le. Ez az ára az éjszakázásnak, hiszen máskor az első csörgésre felébredek. Az órám fekete számlapján pirosan izzott a pontos idő: 5:30. A hétfői nap első lépéseként a fürdőszobába vezetne az utam, de Hektor már megint a papucsomon szuszogott. Óvatosan felemeltem nagy fejét, persze egyből kinyíltnak hatalmas szemei és össze-vissza nyálazott. Most már indokolt az azonnali  mosdólátogatás. Azonban kutyám megelőzött, lábam elé tolta kék tálját, melyen nagy fekete betűkkel a neve áll. Fekete, gomb orrával pásztázta a hideg műanyagot, kérte a reggelit.

- Kérlek Hektor, csak tíz percet adj! – mondtam fáradtan.

            A zuhanyból áradó kellemes meleg végre észhez térített. Tudtam, hogy nem hibázhatok, egy nagy céggel tárgyaltunk. Ha sikerül megkötni a szerződést, akkor biztosan felfigyelnek rám és a munkám sem lesz hiábavaló. Viszont ehhez makulátlan külső kell, mivel az alapján ítélnek először. Kezembe vettem tehát borotvámat, hogy megszabaduljak borostámtól. Arcomon egyetlenegy felesleges szőrszál sem volt. Miután elkészültem egy szál törölközőben válogattam a különböző öltönyök között. Melyiket vegyem fel? A szürke azt sugallta, hogy átlagos vagyok. A barna nem volt eléggé ünnepélyes a nagy napomhoz, így hát a fekete mellett döntöttem. Divatos, és egyben elegáns volt. A kedvenc ingemet vettem fel hozzá, egy királykék darabot. A fekete nyakkendő mindenhez megy, tehát ez is megfelelt. Mikor már az ágyon hevert az összes ruha, a kiegészítők közül kezdtem válogatni. Elmaradhatatlan szemüvegemet már reggel feltettem, hiszen nélküle nem látok túl jól. Mi is lenne velem nélküle? Felcsatoltam súlyos Rolexemet, ami kisebb vagyont ért. Úgy éreztem, ez a szerelés tökéletes benyomást fog kelteni az igazgatók, ügyvezetők és egyéb rangos emberek között. Hektor már nyüszítéssel díjazta hosszas nyakkendő-kötésemet.

-   Nem tetszek neked? – viccelődtem vele. – Igen, igazad van. Két pasi nem túl nyerő párosítás. Fél órával később, teli gyomorral már készen álltam az indulásra. Felkaptam bőrkabátom, aktatáskám és bezártam az ajtót…

            Lassú, ruganyos léptekkel szeltem át a zebrát. Elhaladtam a játszótér mellett, mely most kihalt volt. A kis kávézó viszont éppen ellenkezőleg; zsúfolásig tele. Önfeledten mentem le a metrólejáróba. Felszálltam az első érkező járműre, majd a második megállónál le.

A hatalmas felhőkarcoló tényleg az égig ért. Legalábbis mire a lift felért a legfelső emeletre egy fél örökkévalóság telt el. Pulzusom valahol elhagyhattam félúton. Mondanom sem kell, szörnyen izgultam. Belépve az óriási tárgyalóba elsápadtam. Nem éreztem jól magam. Az előadásom ennek ellenére valahogy mégis sikerrel járt. A szerződést aláírták még ott. A fúzió bejelentését pedig a jövő héten akarták nyilvánosságra hozni. Mr. Pénz, az igazgató megrázta a kezem. A továbbiakból már nem sokra emlékszem, csak arra, hogy hazaküldött.

Az utcán sétáltam. Most ráértem, ezért gyalogoltam és spóroltam némi pénzt azzal, hogy nem metróztam. Az ősz már lágy csókot nyomott a fák lombjára, melyek ettől elpirultak, mások az irigyekéstől elsárgultak. Néhány tuja pedig szendén őrizgette zöld színét. Egy vörös levél-csónakot dobált a szél. Óvatosan evezett benne két apró, fekete hangya. A szél megállt és a földre hulltak. Örültek, hogy vége a megrázkódtatásnak és szaladhatnak tovább.

            Éreztem, ahogy görcsbe rándult a testem. Végtagjaim elernyedtek és súlyos zsákként dőltem az aszfaltra. Szemüvegem leesett, csak homályos pontokat láttam. Vörös és sárga foltok tengere közeledett felém. Aztán egyszer csak már nem láttam semmit. Rohanó léptek zaja volt az utolsó valódi emlékem. Állítólag a hallás az utolsó érzék, amit az ember halála előtt elveszít. Nem tudom, hogy ezt ki mondhatta, hiszen a halálból nem szokás csak úgy visszatérni. De ha mégis, akkor sem ez lesz az első, amiről beszámolok…

            Nem hittem a szellemhistóriákban. Máig sem hiszek. Viszont láttam, ahogy elvisznek, aztán egy héttel később eltemetnek. Nem éreztem tragikusnak az elmúlást. Hiszen csak az hal meg, aki igazán élt. Ekkor döbbentem rá, hogy életem utolsó pillanatai voltak csak lényegesek, odafigyeltem a legapróbb dolgokra is. Figyelmem elsiklott minden felett, robotként tengettem napjaimat. A síromon semmi megjelölés, hogy jó barát vagy szerető férj… Csak a szokásos szöveg:

Jack Smith

1975-2011

Élt 36 évet.

           

Nos, egy „élet” után okosabbnak is mondhatná magát az ember… Az életem metróként rohant el mellettem. Láttam, ahogyan az összemosódott színkavalkád elsuhan a sötét alagútba. Kívülálló lettem a társadalomban, de csak értetlenül álltam, miértjét sohasem értettem. Most felfogtam, de már későn… 

Mondd csak, kedves Olvasó, te mit gondolsz; élsz? Ki kell, hogy ábrándítsalak. Senki sem él addig a pillanatig, míg meg nem hal. Átértékelődik a jelen és a múlt, szembesülsz értékeiddel és hibáiddal. Amit jónak élsz meg, más rossznak véli. Az, amit soha nem fogsz tudni eldönteni: kinek van igaza?

Bízom benne, hogy tanultál az én hibáimból és jobbá teszed élted. Remélem, megkapod tőlem ezt az üzenetet, és el is jut koponyád velejének legbelsőbb pontjáig.

U.i.: Kérlek vigyázzatok Hektorra, már biztosan éhes…

Az álom

Egyetlenegy gyertya pislákolt még alkonytájt az író mellett. Kezében gyönyörű madártollat tartott, melyet a tintába mártogatott. Az utolsó szavakat jegyezte le egy megsárgult pergamenre. Igen, a pergamen már most is ódivatú – gondolta magában. – De ezek a mondatok másmilyen papíron elképzelhetetlenek volnának. Megigazította fekete, vékonykeretes szemüvegét, majd a tollat lágyan húzni kezdte a papíron. A cikornyás betűk egymást követték, mígnem elfogyott a tinta. A fehér lúdtoll könnyedén ereszkedett bele a kék festéket tartalmazó üvegcsébe, mintha csak ez lenne legkedvesebb elfoglaltsága. A gyönyörűre rajzolt minták teljesen befedték a rendelkezésükre álló teret.

-          Elkészültem. – nyugtázta az író.

Felállt az asztaltól, belebújt fekete szövet kabátjába és sétálni indult. Milyen vidám is lehetne a természet… A Hold fénye megvilágította a közeli kopár szirtet. A fák meztelenül fürödtek a fényben, míg az állatok elbújtak a léptek hallatára. Csak egy barátságtalan bagoly ült fölényesen egy faágon és hirdette az éjszaka uralmát. A szél belekapott a férfi kabátjába. Erőszakosan cibálta egészen addig, míg sikerült begombolnia a meleg ruhadarabot.

-          Jobb lenne, ha visszamennék és vetnék egy utolsó pillantást a művemre.

Azzal sarkon fordult a kihalt erdőben. Zsebre dugott kézzel morfondírozott az elkövetkező hetekről. Minden álma az volt, hogy végre elismerjék. Kritikusok hada fog csámcsogni legújabb alkotásán. Meglepő, hogy nem érezte terhesnek a dolgot. Sőt, várta a kihívást. Úgy érezte meg fogja ugrani a mércét. Ebben a tudatban lépett be a meleg előszobába. Levetette kabátját, sálját és kalapját. Ezek alatt egy fehér inget, egy fekete, elegáns mellényt viselt, hozzáillő fekete nadrággal. Tipikus író alkat. Az ajtó lassú, halk nyikorgással törte meg a csendet. A férfi felemelte a könnyű lapot, majd hangosan olvasni kezdte. Eközben fel-alá járkált a szobában.

„… nincs nagyobb hiba annál, mintha valaki feladja az álmait. Küzdj, harcolj értük! Nem könnyű az út, mely hozzájuk vezet, de kitartással elérheted őket. Mit tegyél, ha valóra váltak? Segíts másoknak, hogy nekik is sikerüljön. S ha neked sem sikerül, akkor támaszkodj barátaidra, meríts erőt a könnyekből. Különben elveszel a világban…”

Arthur utolsó szavai különösen megérintették az írót, pedig ő alkotta őket. Külső szemlélőként élte meg a történéseket, olvasóvá vált. Szemei újra meg újra átfutották ezeket a sorokat. Leírta, amit érzett. Elégedetten csavarta össze a papírt. A tollat megtisztította, a tintás üveget pedig egy parafa dugóval zárta el. A viasz már a fa asztalra folyt, ekkor fújta el a férfi a gyertyát. Békésen ment el aludni, kész volt, befejezte a művét. Holnap már csak annyi dolga lesz, hogy értékelésre bocsájtja és az ő szerepe itt véget is ér. Ezekkel a gondolatokkal tért nyugovóra.

Két hét múlva eljött az ő napja. Egész éjjel nem tudott aludni, így csak keringett a szobában, mint lepke a fény körül. Aztán úgy döntött, hogy felöltözik és kimegy a szabadba. A Nap első, vékony sugarai éppen megmászták a kopár szirtet. Kedvet érzett magában ahhoz, hogy meglátogassa a sziklát. Valamikor az a hely adott neki megnyugvást. Most is ezt várta tőle. Elindult. A szél ezúttal barátságosan játszott a lehullott avarral. Egy kis mókus egy makkot kergetett, s mikor végre sikerült megszereznie, boldogan szaladt az odújához. Az író arcán bánatos mosoly táncolt. Nem tudta mióta sétált már, de fáradtnak érezte magát és leült. Fel sem ismerte a szirtet. Megérkezett. Gyerekkorában zöldellő pázsit ragyogott a sziklán. Apró virágok nyíltak, de most olyan sivár az egész. Az életét is ilyennek láthatta a külső szemlélő. Talán az is volt.

-          Miért vagyok ilyen pesszimista a napomon? Örülnöm kellene. – lehelte a reggeli ködben.

-          Még most is ide jársz, ha valami bánt? – kérdezte egy légies női hang.

A férfi megfordult, de nem látott senkit sem. Emlékezett még arra a napra. Amikor utoljára látta Őt. Hosszú, derékig érő barna haján a fény tündökölt. Zöld szemében bánat-cseppeknek nyoma sem volt. Arcán széles mosoly ült. Kék ruhát viselt…

           Az írónak fájtak az emlékek. Főleg amiatt, hogy minden éjjel vele álmodott. A sírás fojtogatta. Legszívesebben utána ment volna. De hová? Azóta nem is találkoztak.

           A férfi erőt vett magán, felállt a korhadó farönkről és hazafelé indult. Az ajtóban már ott feküdt a várva-várt újság, a kritikával.

„Az alkotó könnyedén vágott bele egy szörnyen nehéz témába. Úgy ért át ezen a vastag ködön, hogy közben egyetlenegy vízcsepp sem érintette őt. Tökéletes!” /D. Jacobson/

           Az író ledobta a papírt. Egyszerűen szálltak szét lapjai. Mióta is várt erre? Nem érdekelte. Nem ez volt az álma. S miként Arthur szájából olyan bölcsnek hangzott tanácsa, igyekezett megfogadni azt. Őt kereste.

           Fél évébe került, mire körbejárta a környéket. Ez idő alatt megromlott egészsége, háta meggörnyedt. Kezében hosszú, gyönyörű sétapálca volt. Ellenben semmit sem tudott meg. Az utolsó reménye egy kis tanya volt körülbelül ötmérföldnyire. Estére oda is ért. Bekopogott.

-          Jó estét, miben segíthetek? – kérdezte egy molett parasztasszony az ajtóban.

-          Csókolom. Ismeri Ön ezt a hölgyet? – egy régi, megfakult fényképet kotort elő mellényzsebéből.

-          Hogyne!

-          Meg tudná mondani, hogy most hol van? – fontos lenne.

-          A temetőben.

Az író megköszönte az útbaigazítást. A Hold megvilágította a vékony kis földutat, ami a sírkertbe vezetett.

-          Végre, megtaláltalak. – lelkendezett a férfi.

Fel sem tűnt neki, hogy éjfél volt. Ilyenkor senki sem jár ilyen helyre. Kivéve, ha ott lakik. Szemüvegén keresztül pásztázta a környéket. Senki sem volt ott. A holdfény egy sírkőre vetült. Az író odalépett hozzá, elolvasta a feliratot. Majd újra és újra.

-          Nem, ez nem lehet igaz! – szeméből könnycseppek gördültek a frissen ásott sírra. Határozott ember lévén sem tudta, hogy mit kellett volna tennie. Fejére húzta hát kopottas cilinderét, a képet és egy kis dobozkát pedig a földhalomra helyezett.

Ki tudja mennyi idő elteltével, de újra hallatott magáról az író. Megalkotta élete történetét. Regényfolyamot írt, egy trilógiát. Sikeres volt. Fejét ekkor már ősz tincsek keretezték, arcán mély barázdákat szántottak az elmúlt évek. Megöregedett. De Arthur szavai még tisztán csengettek fülébe. Arthur-é? Dehogy! Saját szavai…

-          Megtettem a magamét. – gondolta magában a férfi egy szép tavaszi reggelen.

A temetést áprilisban tartották. Csak egy pap és a közeli rokonok jelentek meg. Nyugalomra helyezték az írót, aki annyit adott a világnak. Többek között a saját boldogságát…

Hó

A szobában ültem egy bögre teával a kezemben. Italom könnyű gőzfelhőbe burkolta az arcom. Az öreg fa karosszék vidáman dülöngélt alattam, míg én a külvilágot bámultam. Borongós őszi reggel volt. A szél pajkosan belekapott egy lehullott falevélbe, a meztelen fák pedig összeborzongtak a szellő hatására.

Az előkertünkben lévő növények közül egy nagy tűztövis foglalta a legtöbb helyet. Szürke homállyal fedte be a szobát, ha a nap nem sütött be barátságosan az ablakon. Ilyenkor ősszel viszont egészen vidám hely lett. Igen, hely. A madarak lakóhelye vagy inkább étterme. Hiszen csak lágyan ráröppentek az ágra, lecsippentettek egy narancssárga bogyót aztán boldogan tovaröpültek. Az előkerttel szemben egy sor gyümölcsfánk volt, melyekre a hideg beálltával különféle madáreleségeket akasztottunk. A pici madarak kedvence egy „ételgolyó” volt, ami fogalmam sincs, hogy miből állt. A lényeg az, hogy gyorsforgalmi légi pályává vált az odavezető út. Megpillantottam… Az első fehér foltot végre! Imádom azt, ahogy keringőzve hullnak az apró hópelyhek.

Felálltam. A piros pokróc a földre hullott. Szemügyre akartam venni a legelső hópelyhet.

 -  Meglehetősen nehéz pehely… - gondoltam, miközben az ablakon át bámultam a fenyő fehéres ágát.

A fenyőág fáradtan hajolt a föld felé.  Csak bámultam. Néztem, de nem láttam effektus… Belekortyoltam a teámba. Még egyszer. Majd még egyszer…

            Villámcsapásként hatott a felismerés. Önfeledten hullottam vissza a székbe. A felhőtlen nevetés betöltötte a szobát. Úgy éreztem, hogy már szinte rázkódik… Ekkor lépett be anya.

-  Mi a mulatság tárgya? – kérdezte mosolyogva.

Fel sem tűnt, hogy én nevettem. Egyedül. Régen hallottam ezt a hangot. Nem is ismertem rá először. Igen. Már tudom, hogy mi volt az. A gyermekkorom minden szépsége és önfeledtsége felszínre tört. Könnyeim záporozva potyogtak. Anya pedig állt meglepődve és várt.

-  Nézd! – mutattam kifelé.

-  Mit kellene látnom?

- Anya, azt a fehér foltot nézd! – sürgettem, mert vártam a reakciót.

- Az meg mi?

-  Ez az! Hópihe!

Anya hunyorított. Elhúzta a függönyt és végre. Felnevetett.  Az ő hangszíne is másképp csengett. Vagy csak én változtam?

 A valóság az, hogy nem egy hópehely ült ott és nem is Hópihe, a macskánk. Pötty volt az, Hópihe kölyke. Észrevette, hogy a madarak abban a magasságban röpködtek és úgy gondolta, hogy eszik egy kis desszertet. Ellenben a fenyő és a meggyfa között 3-4 méter távolság volt. Elszámította magát, de rendíthetetlenül ücsörgött az ágon… Miért nem tudunk magunkon nevetni? Sérti az önbecsülésünket? Hülyeség. Az egónkat sérti, de piszkosul. Viszont kitartóak sem vagyunk… Vannak olyan pillanatok az életben, amikor egyetlen mosoly lendít át a nehéz dolgokon. Sőt, lehet, hogy neked van szükséged arra, hogy másokat vidámságra késztess. Hisz akkor tettél valamit azért, hogy jobb legyen mindenkinek…