A szobában ültem egy bögre teával a kezemben. Italom könnyű gőzfelhőbe burkolta az arcom. Az öreg fa karosszék vidáman dülöngélt alattam, míg én a külvilágot bámultam. Borongós őszi reggel volt. A szél pajkosan belekapott egy lehullott falevélbe, a meztelen fák pedig összeborzongtak a szellő hatására.
Az előkertünkben lévő növények közül egy nagy tűztövis foglalta a legtöbb helyet. Szürke homállyal fedte be a szobát, ha a nap nem sütött be barátságosan az ablakon. Ilyenkor ősszel viszont egészen vidám hely lett. Igen, hely. A madarak lakóhelye vagy inkább étterme. Hiszen csak lágyan ráröppentek az ágra, lecsippentettek egy narancssárga bogyót aztán boldogan tovaröpültek. Az előkerttel szemben egy sor gyümölcsfánk volt, melyekre a hideg beálltával különféle madáreleségeket akasztottunk. A pici madarak kedvence egy „ételgolyó” volt, ami fogalmam sincs, hogy miből állt. A lényeg az, hogy gyorsforgalmi légi pályává vált az odavezető út. Megpillantottam… Az első fehér foltot végre! Imádom azt, ahogy keringőzve hullnak az apró hópelyhek.
Felálltam. A piros pokróc a földre hullott. Szemügyre akartam venni a legelső hópelyhet.
- Meglehetősen nehéz pehely… - gondoltam, miközben az ablakon át bámultam a fenyő fehéres ágát.
A fenyőág fáradtan hajolt a föld felé. Csak bámultam. Néztem, de nem láttam effektus… Belekortyoltam a teámba. Még egyszer. Majd még egyszer…
Villámcsapásként hatott a felismerés. Önfeledten hullottam vissza a székbe. A felhőtlen nevetés betöltötte a szobát. Úgy éreztem, hogy már szinte rázkódik… Ekkor lépett be anya.
- Mi a mulatság tárgya? – kérdezte mosolyogva.
Fel sem tűnt, hogy én nevettem. Egyedül. Régen hallottam ezt a hangot. Nem is ismertem rá először. Igen. Már tudom, hogy mi volt az. A gyermekkorom minden szépsége és önfeledtsége felszínre tört. Könnyeim záporozva potyogtak. Anya pedig állt meglepődve és várt.
- Nézd! – mutattam kifelé.
- Mit kellene látnom?
- Anya, azt a fehér foltot nézd! – sürgettem, mert vártam a reakciót.
- Az meg mi?
- Ez az! Hópihe!
Anya hunyorított. Elhúzta a függönyt és végre. Felnevetett. Az ő hangszíne is másképp csengett. Vagy csak én változtam?
A valóság az, hogy nem egy hópehely ült ott és nem is Hópihe, a macskánk. Pötty volt az, Hópihe kölyke. Észrevette, hogy a madarak abban a magasságban röpködtek és úgy gondolta, hogy eszik egy kis desszertet. Ellenben a fenyő és a meggyfa között 3-4 méter távolság volt. Elszámította magát, de rendíthetetlenül ücsörgött az ágon… Miért nem tudunk magunkon nevetni? Sérti az önbecsülésünket? Hülyeség. Az egónkat sérti, de piszkosul. Viszont kitartóak sem vagyunk… Vannak olyan pillanatok az életben, amikor egyetlen mosoly lendít át a nehéz dolgokon. Sőt, lehet, hogy neked van szükséged arra, hogy másokat vidámságra késztess. Hisz akkor tettél valamit azért, hogy jobb legyen mindenkinek…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése