Egyetlenegy gyertya pislákolt még alkonytájt az író mellett. Kezében gyönyörű madártollat tartott, melyet a tintába mártogatott. Az utolsó szavakat jegyezte le egy megsárgult pergamenre. Igen, a pergamen már most is ódivatú – gondolta magában. – De ezek a mondatok másmilyen papíron elképzelhetetlenek volnának. Megigazította fekete, vékonykeretes szemüvegét, majd a tollat lágyan húzni kezdte a papíron. A cikornyás betűk egymást követték, mígnem elfogyott a tinta. A fehér lúdtoll könnyedén ereszkedett bele a kék festéket tartalmazó üvegcsébe, mintha csak ez lenne legkedvesebb elfoglaltsága. A gyönyörűre rajzolt minták teljesen befedték a rendelkezésükre álló teret.
- Elkészültem. – nyugtázta az író.
Felállt az asztaltól, belebújt fekete szövet kabátjába és sétálni indult. Milyen vidám is lehetne a természet… A Hold fénye megvilágította a közeli kopár szirtet. A fák meztelenül fürödtek a fényben, míg az állatok elbújtak a léptek hallatára. Csak egy barátságtalan bagoly ült fölényesen egy faágon és hirdette az éjszaka uralmát. A szél belekapott a férfi kabátjába. Erőszakosan cibálta egészen addig, míg sikerült begombolnia a meleg ruhadarabot.
- Jobb lenne, ha visszamennék és vetnék egy utolsó pillantást a művemre.
Azzal sarkon fordult a kihalt erdőben. Zsebre dugott kézzel morfondírozott az elkövetkező hetekről. Minden álma az volt, hogy végre elismerjék. Kritikusok hada fog csámcsogni legújabb alkotásán. Meglepő, hogy nem érezte terhesnek a dolgot. Sőt, várta a kihívást. Úgy érezte meg fogja ugrani a mércét. Ebben a tudatban lépett be a meleg előszobába. Levetette kabátját, sálját és kalapját. Ezek alatt egy fehér inget, egy fekete, elegáns mellényt viselt, hozzáillő fekete nadrággal. Tipikus író alkat. Az ajtó lassú, halk nyikorgással törte meg a csendet. A férfi felemelte a könnyű lapot, majd hangosan olvasni kezdte. Eközben fel-alá járkált a szobában.
„… nincs nagyobb hiba annál, mintha valaki feladja az álmait. Küzdj, harcolj értük! Nem könnyű az út, mely hozzájuk vezet, de kitartással elérheted őket. Mit tegyél, ha valóra váltak? Segíts másoknak, hogy nekik is sikerüljön. S ha neked sem sikerül, akkor támaszkodj barátaidra, meríts erőt a könnyekből. Különben elveszel a világban…”
Arthur utolsó szavai különösen megérintették az írót, pedig ő alkotta őket. Külső szemlélőként élte meg a történéseket, olvasóvá vált. Szemei újra meg újra átfutották ezeket a sorokat. Leírta, amit érzett. Elégedetten csavarta össze a papírt. A tollat megtisztította, a tintás üveget pedig egy parafa dugóval zárta el. A viasz már a fa asztalra folyt, ekkor fújta el a férfi a gyertyát. Békésen ment el aludni, kész volt, befejezte a művét. Holnap már csak annyi dolga lesz, hogy értékelésre bocsájtja és az ő szerepe itt véget is ér. Ezekkel a gondolatokkal tért nyugovóra.
Két hét múlva eljött az ő napja. Egész éjjel nem tudott aludni, így csak keringett a szobában, mint lepke a fény körül. Aztán úgy döntött, hogy felöltözik és kimegy a szabadba. A Nap első, vékony sugarai éppen megmászták a kopár szirtet. Kedvet érzett magában ahhoz, hogy meglátogassa a sziklát. Valamikor az a hely adott neki megnyugvást. Most is ezt várta tőle. Elindult. A szél ezúttal barátságosan játszott a lehullott avarral. Egy kis mókus egy makkot kergetett, s mikor végre sikerült megszereznie, boldogan szaladt az odújához. Az író arcán bánatos mosoly táncolt. Nem tudta mióta sétált már, de fáradtnak érezte magát és leült. Fel sem ismerte a szirtet. Megérkezett. Gyerekkorában zöldellő pázsit ragyogott a sziklán. Apró virágok nyíltak, de most olyan sivár az egész. Az életét is ilyennek láthatta a külső szemlélő. Talán az is volt.
- Miért vagyok ilyen pesszimista a napomon? Örülnöm kellene. – lehelte a reggeli ködben.
- Még most is ide jársz, ha valami bánt? – kérdezte egy légies női hang.
A férfi megfordult, de nem látott senkit sem. Emlékezett még arra a napra. Amikor utoljára látta Őt. Hosszú, derékig érő barna haján a fény tündökölt. Zöld szemében bánat-cseppeknek nyoma sem volt. Arcán széles mosoly ült. Kék ruhát viselt…
Az írónak fájtak az emlékek. Főleg amiatt, hogy minden éjjel vele álmodott. A sírás fojtogatta. Legszívesebben utána ment volna. De hová? Azóta nem is találkoztak.
A férfi erőt vett magán, felállt a korhadó farönkről és hazafelé indult. Az ajtóban már ott feküdt a várva-várt újság, a kritikával.
„Az alkotó könnyedén vágott bele egy szörnyen nehéz témába. Úgy ért át ezen a vastag ködön, hogy közben egyetlenegy vízcsepp sem érintette őt. Tökéletes!” /D. Jacobson/
Az író ledobta a papírt. Egyszerűen szálltak szét lapjai. Mióta is várt erre? Nem érdekelte. Nem ez volt az álma. S miként Arthur szájából olyan bölcsnek hangzott tanácsa, igyekezett megfogadni azt. Őt kereste.
Fél évébe került, mire körbejárta a környéket. Ez idő alatt megromlott egészsége, háta meggörnyedt. Kezében hosszú, gyönyörű sétapálca volt. Ellenben semmit sem tudott meg. Az utolsó reménye egy kis tanya volt körülbelül ötmérföldnyire. Estére oda is ért. Bekopogott.
- Jó estét, miben segíthetek? – kérdezte egy molett parasztasszony az ajtóban.
- Csókolom. Ismeri Ön ezt a hölgyet? – egy régi, megfakult fényképet kotort elő mellényzsebéből.
- Hogyne!
- Meg tudná mondani, hogy most hol van? – fontos lenne.
- A temetőben.
Az író megköszönte az útbaigazítást. A Hold megvilágította a vékony kis földutat, ami a sírkertbe vezetett.
- Végre, megtaláltalak. – lelkendezett a férfi.
Fel sem tűnt neki, hogy éjfél volt. Ilyenkor senki sem jár ilyen helyre. Kivéve, ha ott lakik. Szemüvegén keresztül pásztázta a környéket. Senki sem volt ott. A holdfény egy sírkőre vetült. Az író odalépett hozzá, elolvasta a feliratot. Majd újra és újra.
- Nem, ez nem lehet igaz! – szeméből könnycseppek gördültek a frissen ásott sírra. Határozott ember lévén sem tudta, hogy mit kellett volna tennie. Fejére húzta hát kopottas cilinderét, a képet és egy kis dobozkát pedig a földhalomra helyezett.
Ki tudja mennyi idő elteltével, de újra hallatott magáról az író. Megalkotta élete történetét. Regényfolyamot írt, egy trilógiát. Sikeres volt. Fejét ekkor már ősz tincsek keretezték, arcán mély barázdákat szántottak az elmúlt évek. Megöregedett. De Arthur szavai még tisztán csengettek fülébe. Arthur-é? Dehogy! Saját szavai…
- Megtettem a magamét. – gondolta magában a férfi egy szép tavaszi reggelen.
A temetést áprilisban tartották. Csak egy pap és a közeli rokonok jelentek meg. Nyugalomra helyezték az írót, aki annyit adott a világnak. Többek között a saját boldogságát…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése